Várakozz úgy az állásinterjúd elött egy irodaház eldugott emeletén, hogy közben az egyik iroda félig nyitva hagyott ajtaján kihallatszik, amint egy férfi magánkívül azt üvölti, 'NYUGODJ MEG!!!' majd halkabban sziszegve hozzáteszi, 'a kurva anyádat'.

Végre összehajtogatás nélkül dobtam ki a tejes dobozt. Micsoda provokáció. Már fél órája erre gondolok, úgyis összehajtom, mikor reggel haza érek.  Vannak dolgok, amiket jobb annyiban hagyni, de tényleg nem értem, miért kellett külön sütit vinni a néninek aki a negyediken lakik, és akinél elvileg van egy harmadik pótkulcs. Egyébként azóta is nála van az egyetlen sütis dobozunk. Hát, ha lenne egy lakásod, te is tudni akarnád, hogy nem áldoznak-e az új bérlőid galambot a nappali közepén, meg hogy nem rejtenek-e hullát a gardróbszekrénybe, mondta, miközben a ruhákat szedegette fel a földről, és gondosan megigazította a szőnyeget. Mégse találja úgy a lakást, ha majd rajtunk üt. C-o-n-t-r-o-l f-r-e-a-k, morogtam reggel, és a farmert úgy hagytam ott a szőnyegen, ahogy kiléptem belőle. És élveztem. Az ágyban fekve egy darabig merengve bámultam a már a csilláron lógó nyuszit és macit (don’t ask), szégyentelenek, pfuj, és arra gondoltam, hogy én nem érek fel odáig, hogy leszedjem őket. Meg hogy remélem, legalább a belga csokit nem felejti el. (Ezért megy, érted.) A városon ülő reggeli köd egy kicsit aggasztott, de nem hívtam fel, azért sem. Elkezdtem három esemest, de mindhármat töröltem végül, mert sehogy sem tudtam kevésbé „mindenki hülye, aki repül, egyáltalán, csak a hülyék repülnek, meg fogsz halni, tuti hogy meg fogsz halni, élsz még?!” hangvételűre fogalmazni őket.
Meg különben is, simán előhívom én a foglalását, egy mozdulat. A Budapest-Brüsszelben naná hogy nincs információ, nem regisztrálnak ezek semmit ott a Ferihegyen. Mindjárt felhívom az ügyfélszolgálatukat, és ordítok az  operátorral, hogy most azonnal adjon egy felettest. De a Brüsszel-Varsó járatban már ott van, passanger boarded, úristen, ilyen belső információt nem is adhatok ki magamnak, ezt kérlek csak rendőrségi megkeresésre mondhatjuk meg, jaj le ne bukjak, visszaélek itten a passanger protection policyvel. Járat információ, out of gate: 21.12, off the ground: 21.20, estimated arrival: 23.05. Nem hívom fel. Úgysincs bekapcsolva. De ha be lenne kapcsolva se hívnám fel, nem én. Tök laza vagyok. Már csak egy órácskát kell görcsösen tök lazának lenni, aztán úgyis beleírják, hogy leszállt-e vagy mi van. Persze Varsóban lehet rossz idő is. Tessék, már tizenegy óra is elmúlt, és még mindig nincs lezárva a járat. Lehet, hogy óriási viharba keveredtek, vagy Varsóban köd van, és divertálniuk kellett Lodzba, vagy Katowicébe, vagy Kijevbe, vagy a jó ég tudja hova. Ez nem lehet igaz, hogy a Chopin airport sem frissíti az istenverte honlapját, azt én is tudom, hogy mikor kellett volna leszállniuk, azt mondjátok meg, hogy leszálltak-e… most hívjam fel az operationt, biztos nagyon örülnének nekem… mér nem küldtek még emailt, hogy mi van? Kontrolleftíz, ez nem lehet igaz. Zárjátok már le azt a szerencsétlen járatot. Lehet, hogy volt egy óriási nagy hóvihar, és nem tudtak leszállni, és az összes többi reptér bezárt már, és ott köröztek a reptér fölött, és akkor elfogyott az üzemanyag… az oké, hogy lezuhant, de azért igazán felhívhatott volna, ne görcsöljek itt hiába. Mindig ezt csinálja, pedig meddig tartana odaszólni, bébi, kicsit kések, épp zuhanunk. Persze lehet, hogy inkább az anyukáját hívta fel. Nehéz kérdés ez. Én nem is tudom, kit hívnék fel. De azért az milyen már, hogy nem engem hívott. És még csak le se verhetem rajta most már. Ez nem igazság. I’m not finished with you! Azt még nem is mondtam neki, hogy tegnap azért dúltam-fúltam magamban olyan látványosan, mert a hétvégén direkt bement előttem a fürdőszobába. És még a játszóteret is meg akartam mutatni, ahol kiestem a hintából kilenc évesen, és utána össze kellett varrni a fejem. Most ki vesz égőt a guppiknak… de legalább hordhatok feketét, az karcsúsít. Meg különben is, simán tudnék élni nélküle. Jó, de nem akarok, nemakaroknemakarok, csak most az egyszer ne halj meg, légyszi, nézzünk inkább egy járat infot mer sikítok, végre lezárták, el sem hiszem bazmeg. On the ground: 23.13, in to gate: 23.20.
Akkor most nagyon lassan kifújom a levegőt.

Együtt felnőni sok mindent jelentett, például azt, hogy amiből én rózsaszínt kaptam, ő kapott egy ugyanolyat, csak lilában. Én tesitagozatos voltam, aztán ő is az lett. Amellett, hogy én angolt tanultam, ő németet, de legalább ugyanazt szerettük és ugyanazt utáltuk. Ulla Gullát A matekot például. Lementem evezni, hogy legyen valamim, amit csak én csinálok a családban, de aztán vittem őt is, mert nélküle unatkoztam. Együtt edzőtáboroztunk. Ott ült mögöttem a hajóban, és amikor a szolnoki edző megkérdezte, hogy mi ketten ugyanabból az egyesületből jövünk-e, mert olyan egyforma a mozgásunk, akkor a legnagyobb természetességgel válaszoltuk, hogy sosem találkoztunk azelőtt. Aztán kitalálta, hogy evezzünk valahol egészen máshol, egy egészen másik városban, mert nekünk Vác már kicsi. Én meg kiabáltam magamon kívül, eszedbe ne jusson, megőrültél, tizenhat se vagy, inkább járj iskolába, mégis hogy fogsz oda bejárni, van neked fogalmad róla, hányra érsz haza, és egyébként is, hagyjál ki a hülyeségeidből... így történt, hogy már az érettségi előtt ingázni kezdtem Vác és Pest között. Kiskorunkban a szülinapokra is két-két tortát kaptunk, mindegy volt, hogy az övé, vagy az enyém, ha ő is, akkor én is. Néha azért megpróbálom vitatni ezt. Szokásos dunaparti sétánk során találta ki, hogy neki pisilnie kell, és nem, nem bírja ki hazáig, de menjek én is, és őrködjek. Szokásomhoz híven felfortyantam, hogy az ő belső működése egyéni szociális probléma, ha neki most dolga van a susnyásban, akkor menjen egyedül.  Mikor aztán káromkodva gázoltam át a sártól szörcsögő fűcsomókon (pár napja még áradt a Duna), dohogva kérdeztem, hogy tán szülés közben is óhajtja-e majd a közreműködésem, fogjam-e a kezét vagy ilyesmi. Csodálkozva fordult hátra,
-Dehát én nem fogok szülni. Te leszel a béranyám - és nézett rám, mintha már ezerszer megbeszéltük volna.
-Jó - mondtam én beletörődve, a sarat rázogatva a nadrágom száráról - De akkor nekem meg te.
Ebben maradtunk. Mostmár tényleg nem tudom, hogy végrendelkezzek ("Mindenem rád hagyom" "Oké, én meg rád.", etc).

A világ végére is, ha arról van szó. De a híd-kört biztosan.  Dehát van egy határ ugye.
-Várjál, ne így - kiáltotta, mikor egy elegáns mozdulattal a kukába szándékoztam hajítani a tejesdobozt. -Előbb össze kell hajtani. Nyomkodd ki belőle a levegőt, így, látod? És itt visszahajtod oldalt. Aztán csinálsz itt egy kis zsebet, és behajtod. Nem is nehéz, ugye?
Azzal széthajtotta, és mielőtt észbe kaptam volna, egy levegővétellel felfújta újra, majd a kezembe nyomta.
-Tessék, most csináld te.
Nagyon hülye fejet vághattam, mert nevetett, de mielőtt szavakat találtam volna, elvonult, a kezét a konyharuhába törölgetve. Ő mosogat ugyanis. Én a házimunkából egyelőre olyan értelemben veszem ki a részem, hogy lelkes vagyok, tehát a mosogatónak támaszkodva tájékoztatom őt olyan fontos és életbevágó dolgokról, hogy ki jár kivel a munkahelyünkön. Jobb vagyok, mint a rádió, bár ezt ő még nem mondta. Mondjuk ma reggel fogmosás közben megállapítottam, hogy bizony a zuhanytálca széle már kezd kissé koszos lenni. Tovább nem jutottam a gondolatmenetben, de legalább feltűnt. Próbálom őt kondicionálni, hogy nem sok esély van rá, hogy ez a közeljövőben  változni fog, ő meg próbál engem arra kondicionálni, hogy de igen, törődjek bele.
-Hogy fogom én kibírni egy hétig nélküled... ki viszi majd le a szemetet...?!
-Hát, én azért remélem hogy kreatívan fogsz hozzáállni a dologhoz.
Csodálkozva néztem rá, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a sexgod biztiőr a portáról rá fog érni, hogy mindennap levigye.
Ebben az egész háztartásban a nyuszinak meg a macinak a legjobb, de komolyan. Minden áldott reggel valami nyomdafestéket nem tűrő, nem ritkán nyaktörő, de mindenképpen félreérthetetlen pozitúrában kapom őket az ágyon, mikor hazaérek. Fel nem foghatom, kitől tanulják. De ők legalább nem fognak fél éven belül terápiára járni, pedig a helyztet elnézve a guppikat is vinnünk kell majd. Ez a gömb alakú akvárium egy nagyon komoly konfliktusforrás még mindig.

Ő megtanította nekem, hogy lehet éjszaka futni Pesten, a Duna mentén, át a Lágymányosi hídon (nekem csak "az a piros híd, tudod"), majd a Lánchídon ("az oroszlános, na!") haza. Mikor először megláttam, milyen messze van a Lágymányosi híd  a Lánchídtól, káromkodtam, mint a kurvaélet ("és már túl messze vagyunk ahhoz, hogy csak úgy haza baktassunk, bazmeg...").
Én megtanítottam neki a stress eatinget, bár először nem értette, hogy miért eszik az ember, ha ideges, ahelyett, hogy elmenne futni. Aztán megkísérelt netet varázsolni a számítógépemre, amelyet egyidőben formatálnia is kellett. Miközben megpróbált a gépem lelkére beszélni, időnként egy csomó nápolyit tömött a szájába, és káromkodott, mint a kurvaélet ("mos' mér' van neked minden megoldásra egy újabb vírusod, bazmeg...").
Fel kell töltenem a hűtőt holnapra. Már minden van a gépen, hang még nincs. De most még nézem egy kicsit, ahogy alszik. Elég konokul próbálok ébren maradni, dehát hiába. Az ember bárhogy vigyáz is a pillanatra, előbb-utóbb, a kulcslyukon át, az ablak repedésein, a küszöb alatt úgyis befolyik a lakásba az újabb hétfő szombat reggel.
Nem olyan rossz egyébként éjszaka átfutni a Lágymányosi hídon. Tulajdonképpen egész szép. De neki ezt nem mondom meg. Addig nem, amíg nem ettünk csokit.
Ja, van net. Ha még nem mondtam volna.

Megint letapizta a derekamat egy idős néni a metrón. Nem kell nekem mindig mindent értenem, de azért mostmár körül néztem. Mellettem is állt egy lány az ajtó másik oldalán, az ülések széléhez támaszkodva. A másik ajtóban egy álmos punk srác ásítozott, mellette egy kopaszodó úriember böngészte a telefonját. A harmadik ajtóban meg... jó, ott csak egy fonott hajú lány bámulta kifejezéstelen arccal a megállókat. Mégis akárki szállt le vagy fel, az rám nézett csúnyán. És mindenki engem lökött meg és az én derekamat tapizta le.
Pedig esküszöm azért állok az ajtóban, hogy ott ne legyek útban.
Ez pont olyan, mint a nőgyógyásznál. Akárhányan várnak is még rajtam kívül, hogy drága Kardos doki felírja nekik a fogamzásgátlót, akkor is én vagyok az egyetlen felcsinált, aids-gyanús, szifiliszes ribanc, akin átment a fél város meg a helyi futball csapat.
Na jó, lehet eltúlzom kicsit. Focistákkal azért mégse, annál értelmesebbnek tűnök.

Kreativitás, problémamegoldás, újszerű látásmód, de főleg kreativitás - olyan sokat tanultam itt. Úgy értem, most már akár három nyelven is, egy viszonylag választékos (de legalábbis nem ömmöző) szókinccsel, akár többféleképpen is el tudom mondani azt, h a lehető leghalványabb sejtelmem sincs, mi lehet a probléma, bzmg. Néha meg is köszönik.

Januárra valami elfogy. Nem tudom, hogyan lehetne még ennél is rosszabb, de nemsokára úgyis ki fog derülni. Those delightful ways the Universe has to accomodate desires. A néma sikítás a gyomromban. Az.

... amikor az óvodában kiültettek a többiek elé, hogy mondjak mesét. Mindenki engem nézett, én pedig ültem ott a széken, hátam mögött összekulcsolt kezemmel, és arra gondoltam, hogy el tudnám mesélni a kis cipó történetét. Nagyon kicsi voltam még, és amikor apám esténként fürdött, ott ültem egy széken a kád előtt, és előadtam neki mindent, amit az óvodában tanultunk. A három pillangó története volt a kedvencem, sosem értettem, apám miért nevet annyira, amikor azt mondom, hogy "kis tuli, eressz be". A kis cipó mesélésekor még énekeltem is, én vagyok a kis cipó, lisztből sütött nagyanyó... de ott a széken ülve elbizonytalanodtam. Hátha a kis cipó történetét nem is úgy kell elmesélni igazából. Hátha közben leállítanak, mert magamtól kell mesét mondanom. De hát ki vagyok én itt a középsőben, hogy mesét találjak ki. Farkasszemet néztünk a többiekkel, borzasztóan irritáltak a gunyoros pillantások, csak ültem ott a kezemet hátul összekulcsolva, makacsul bámultam a szőnyeget, míg végül is elunták és a helyemre zavartak. A Csókás Peti, aki utánam jött, nem félt mesélni. Csodáltam érte. "Hehehe, nem tudtál semmilyen mesét mondani", nem is tudom melyikük mondta már, én pedig nem szóltam semmit. Azóta is csak én tudom.

... aztán elsőben a Hétszínvirág olvasókönyv, meg A didergő király, sajnáltam szegényt, ott van neki az a nagy kemence, és mégis fázik, utáltam fázni. De nem értettem, mit jelent, forgott is a király, előtte-megette, mit evett meg, fel is tettem a kezem, hogy nekem ez itt nem világos. És akkor Orsi néni, akit már akkoriban is jobban érdekeltek az élet egyéb örömei, mint a tanítás, felállított, és jól leteremtett, hogy ettem-e már meg valamit. Pedig csak annyit kellett volna tenned, hogy belenézel a könyvbe, ribanc, de akkor beégtél volna, hogy magadról feltételeztél túl sok intelligenciát. Ezt persze már csak évekkel később tettem hozzá, és csak gondolatban, akkor egy szót sem szóltam, csak leültem. Egyébként is rájöttem magamtól. Azóta se értem, minek kellett nekem az iskola valaha is.

... tizenkét éves voltam, halálosan szerelmes a szomszédfiúba, akkor már legalább három éve, de soha egy szót sem mertem szólni hozzá, és ha véletlenül rám nézett, elszaladtam. Minden délután ott fociztak a téren, mi pedig ott hintáztunk, nagyon nehéz ám közönyt tettetni, hogy összeférjen a rajongva bámulással. Egyszer egyedül hintáztam ott, amikor valamelyikük berúgta a labdát a bokrok közé, egyikük sem látta, hova. Egyikük sem, csak én. Ő pedig jött, kereste a labdát, kétszer megkerülte a bokrot, "ott nézd, oda gurult be", mondták a többiek, "azt láttam..." morogta ő. Én csak ültem ott, és nem mertem egy szót sem szólni. Végül is pár perc keresgélés után megtalálta a labdát, és játszottak tovább. De soha többé nem jöttek a térre focizni.

... és így tovább, valami, valahol, mindig. Sosem akkor, sosem ott, sosem úgy és sosem annak, dehát valamikor, valahol, valahogy és valakinek csak muszáj.