Önmagunknak azért sokkal könnyebb definiálni a másikat, mint a nagyvilágnak. Erre legelőször akkor jöttem rá, amikor a családi ebéden a messzire szakadt rokonoknak úgy mutattam be, "ő pedig itt... öööö...", és akkor anyukám megsimogatta a karom, "jól van, hagyjad." Pedig semmi problémám azzal, hogy a barátom, azon kívül, hogy nekem nem igazán vannak barátaim. Meghát ő amúgy sem a barátom, hanem a párom, és azért van egy hajszálnyi különbség. De a páromtól aztán végképp égnek áll a hajam. Talán azért, mert a gimnáziumban a tizenhatot éppenhogy betöltött osztálytársaimtól hallgattam folyamatosan, kocsival jön értem a párom, a párom anyukája mondta... szerintem először érettségizz le, hugi. Tehát ez sem opció. Így aztán mindig úgy emlegetem, hogy a srác, de az se tetszik senkinek, mert miért nem nevezem a nevén. Hát mert neked a neve úgysem mond semmit, úgy meg mégsem emlegethetem, hogy az én kis kókuszmenyétkém. És ő sem könnyíti meg helyzetet. Legutóbb valahova előre rohant, fütyörészve vágtatott le  a lépcsőházban a jellegzetes őzgida ugrásaival, én meg szép nyugodtan bezártam az ajtót, és utána ballagtam. Így aztán én konfrontálódtam a házmesternővel, aki nekem esett, azzal, hogy
-Elnézést, ki volt ez a fiatalember?
Teljesen leblokkoltam ettől a hirtelen jött beugratós kérdéstől, és azt válaszoltam, amit bárki más válaszolt volna a helyemben.
-Miért, üzen neki valamit? Vagy mit szeretne?
Persze ő is rájött, hogy rosszul fogalmazott.
-Családtag?
Na, ezt már értettem. Át is adtam az üzenetet, hogy legközelebb ne fütyörésszen, és ne ugráljon, mert nem tudnak aludni a gyerekek. Mert a srác fütyörészése nélkül egyébként teljes csend és béke honol az Astoria környékén, gondolhatod.
Aztán az okmányirodában is gond volt, már a sorszám húzásnál. Egy kedves biztonságiőr állt az automata mellett, hogy segítsen a népnek a megfelelő gombra nyomni, és mikor megmondtuk, hogy útlevelet szeretnénk csináltatni, csak ennyit kérdezett:
-Egy család?
Hát erre most mi a hivatalos válasz. Még nem házasodtunk össze, mondta a srác bizonytalanul, mire a kedves biztonságiőr kicsit elmosolyodott.
-Csak hogy a név ugyanaz lesz-e.
Nem, nem lesz ugyanaz. Így is épp elég dolgot kell megszoknom. A férjem. Olyan furcsán hangzik ez a szó az én számból, és mégis olyan jól esik kimondani. El is mondom magamban sokszor. A férjem. Őrület.

Azt mondta, azért kell mindig őszintének lennünk egymáshoz, mert azt akarja érezni, mnintha egy ember lennénk, ő meg én. Jó lesz az neked, kérdeztem, de őt nem lehet poénkodással leszerelni, mert ő figyel. Egyébként nem szoktam hazudni, de szerintem a konfliktus egy olyan dolog, amit bármi áron kerülni kell, és az őszinteség csak olaj a tűzre, legalábbis ahonnan én jövök. Úgyhogy én az igazság egy verzióját mondom általában ("hát, hogy is mondjam... te inkább gazdaságosan bánsz az igazsággal."). A meztelen igazság nem szalonképes, nem ott, ahol én jövök, ezért kis kabátkát terítünk rá, és frázisként mutatjuk be. Valahogy így van, már nem emlékszem. De ő azt mondta, azért kell mindig őszintének lennünk, mert nem érez magához másképp elég közel, így is annyi mindenben különbözünk. Dehogyis különbözünk, csattantam fel ijedten, egy csomó mindenben hasonlítunk. Ez igaz, tényleg sok mindenben hasonlítunk. Ő is szeret futni, de ő úgy szeret futni, hogy a végén lehetőleg összeesik. Én úgy szeretek futni, hogy egyáltalán nem zavar, ha két fagyizós kismama közben halál nyugodtan tolja el mellettem a babakocsit. Én is szeretek utazni, de én nem megyek soha sehová. Viszont amikor visznek, és már úton vagyunk, mindig rájövök, hogy tulajdonképpen szeretek. Neki az a hobbija, hogy repülőjegyeket foglal, és körülbelül fél évre előre tisztában azzal, hogy melyik légitársaságnál lesznek legközelebb egy forintos jegyárak. Én is szeretek főzni, és mindig nagy tervekkel megyek bevásárolni, aztán csak maradok a nestlé gabonapehelynél, a dolgok rendje szerint, majd főz anyu hétvégén. Vele nem tudok úgy szupermarketbe menni, hogy ne veszítsem el félúton valahogy, aztán mindig valami eldugott polc mélyén találom derékig eltűnve, szerinted mi kell még a bolognai szószhoz. A kezébe nyomom a zacskós szószt, mire ő, de nem, a szószt mi fogjuk megcsinálni. Konkrétan vagy átvitt értelemben, kérdem én kétségbeesve. Különben jól sikerült, utána még kókuszgolyót is csináltunk este tízkor, nem volt itthon se rumaroma se meggylé, úgyhogy mandulával, de ugyanolyan finom nyugodj meg. Úgyhogy ma én viszek a szülőknek kaját. Mindkettőnket érdekel egy csomó minden, de az iskolát utáltuk mindig, ő is végiglógta a gimit, meg én is, csak abban tudunk igazán elmélyedni, amit nem kér rajtunk számon senki. Ő így tanult meg franciául, én meg psycho journaleket olvasok, amiket az öcsémtől kapok kölcsön. A haladó-haladó-haladó hangtan vizsga előtt nem jelentenek túl nagy segítséget, de legalább angolul vannak. Takarítani egyikünk se szeret, nem is szoktunk, de ő mindennap elmondja, hogy most hétvégén már tényleg, én viszont sosem tartottam fontosnak, hogy efféle korlátokat állítsak magamnak. Az őszinteség meg egy olyan dolog, ami neki olyan természetes, mint a vasárnapi mise, én viszont a gondolatra is kifutok a világból. De tanulom, na. Tegnap elmentem elé a vizsgája után, és mikor megnyugtatott, hogy jól sikerült, akkor az őszinteség jegyében megemlítettem, mert lássuk be, tényleg előfordulhat, szoval lehet, hogy megöltem három guppit.

Olyan volt ott a Ferihegyen várni, mint régen az a játék, hogy na, vajon az 1-es, a 2-es, vagy a 3-as ajtó lesz az. 53-kor leszállt a gép 55 helyett, és azt hittem, ő lesz az első, aki feltépi az ajtót és félelmet meg öreg néniket nem ismerve utat tör magának a tömegen. Aztán már húsz perc is eltelt, persze érzésre volt az negyven is, és még mindig nem volt sehol. Képzeletben már a sokadik banyatankos vén nyanyát vertem el a szintén eléfurakodó rendőrök gumibotjával ("már senki sem dolgozik itt, bazzeg..."), mit nekem passport control, nem értenek ezek semmit, hát megolvad a belga csoki a zsebében... aztán még ki se nyílt az ajtó, de már megismertem, ő lesz az, hogy lehetett volna más, reflexből fel is nevettem, mint a játékban amikor a jó ajtót választották, emlékszel. Mindenki más látta, de ő nem, ő farkasszemet nézett a tömeggel, hogy félelmet és öreg néniket nem ismerve utat törjön magának, mert ha ő siet, akkor ő siet. El is kezdtünk futni egymás felé, de csak az egyikünk volt tisztában ezzel, úgyhogy gyakorlatilag fellöktem, de amikor végül nagy nehezen felismert, nem is haragudott annyira.
-Hét percet taxizott az a rohadt gép. Hetet. Aztán a controlnál pont előttem szedtek ki valakit a sorból.
-A kurvaannyukat - csóváltam a fejem elszörnyedve. -Hét percet...?
Meg még a nigériai srác, de azért az milyen összeesküvés, hogy a világ összes pontján elfogadják a szájbalökött útlevelét, csak itt nálunk nem. Húsz perc az egy örökkévalóság ám. Bizony. De ő nem hagyta magát, mert ő egy ilyen határozott. És férfias.
-Beálltam valaki elé, aki tolakodott - tette még hozzá némi szerény büszkeséggel, miközben átvágtunk a tömegen, akik rendületlenül figyelték tovább a nyíló meg csukódó ajtókat. Szegények. Ők biztos nem nyertek.

Most már tényleg haza jöhetne, a befőttes üvegből ittam a kávét

Végre összehajtogatás nélkül dobtam ki a tejes dobozt. Micsoda provokáció. Már fél órája erre gondolok, úgyis összehajtom, mikor reggel haza érek.  Vannak dolgok, amiket jobb annyiban hagyni, de tényleg nem értem, miért kellett külön sütit vinni a néninek aki a negyediken lakik, és akinél elvileg van egy harmadik pótkulcs. Egyébként azóta is nála van az egyetlen sütis dobozunk. Hát, ha lenne egy lakásod, te is tudni akarnád, hogy nem áldoznak-e az új bérlőid galambot a nappali közepén, meg hogy nem rejtenek-e hullát a gardróbszekrénybe, mondta, miközben a ruhákat szedegette fel a földről, és gondosan megigazította a szőnyeget. Mégse találja úgy a lakást, ha majd rajtunk üt. C-o-n-t-r-o-l f-r-e-a-k, morogtam reggel, és a farmert úgy hagytam ott a szőnyegen, ahogy kiléptem belőle. És élveztem. Az ágyban fekve egy darabig merengve bámultam a már a csilláron lógó nyuszit és macit (don’t ask), szégyentelenek, pfuj, és arra gondoltam, hogy én nem érek fel odáig, hogy leszedjem őket. Meg hogy remélem, legalább a belga csokit nem felejti el. (Ezért megy, érted.) A városon ülő reggeli köd egy kicsit aggasztott, de nem hívtam fel, azért sem. Elkezdtem három esemest, de mindhármat töröltem végül, mert sehogy sem tudtam kevésbé „mindenki hülye, aki repül, egyáltalán, csak a hülyék repülnek, meg fogsz halni, tuti hogy meg fogsz halni, élsz még?!” hangvételűre fogalmazni őket.
Meg különben is, simán előhívom én a foglalását, egy mozdulat. A Budapest-Brüsszelben naná hogy nincs információ, nem regisztrálnak ezek semmit ott a Ferihegyen. Mindjárt felhívom az ügyfélszolgálatukat, és ordítok az  operátorral, hogy most azonnal adjon egy felettest. De a Brüsszel-Varsó járatban már ott van, passanger boarded, úristen, ilyen belső információt nem is adhatok ki magamnak, ezt kérlek csak rendőrségi megkeresésre mondhatjuk meg, jaj le ne bukjak, visszaélek itten a passanger protection policyvel. Járat információ, out of gate: 21.12, off the ground: 21.20, estimated arrival: 23.05. Nem hívom fel. Úgysincs bekapcsolva. De ha be lenne kapcsolva se hívnám fel, nem én. Tök laza vagyok. Már csak egy órácskát kell görcsösen tök lazának lenni, aztán úgyis beleírják, hogy leszállt-e vagy mi van. Persze Varsóban lehet rossz idő is. Tessék, már tizenegy óra is elmúlt, és még mindig nincs lezárva a járat. Lehet, hogy óriási viharba keveredtek, vagy Varsóban köd van, és divertálniuk kellett Lodzba, vagy Katowicébe, vagy Kijevbe, vagy a jó ég tudja hova. Ez nem lehet igaz, hogy a Chopin airport sem frissíti az istenverte honlapját, azt én is tudom, hogy mikor kellett volna leszállniuk, azt mondjátok meg, hogy leszálltak-e… most hívjam fel az operationt, biztos nagyon örülnének nekem… mér nem küldtek még emailt, hogy mi van? Kontrolleftíz, ez nem lehet igaz. Zárjátok már le azt a szerencsétlen járatot. Lehet, hogy volt egy óriási nagy hóvihar, és nem tudtak leszállni, és az összes többi reptér bezárt már, és ott köröztek a reptér fölött, és akkor elfogyott az üzemanyag… az oké, hogy lezuhant, de azért igazán felhívhatott volna, ne görcsöljek itt hiába. Mindig ezt csinálja, pedig meddig tartana odaszólni, bébi, kicsit kések, épp zuhanunk. Persze lehet, hogy inkább az anyukáját hívta fel. Nehéz kérdés ez. Én nem is tudom, kit hívnék fel. De azért az milyen már, hogy nem engem hívott. És még csak le se verhetem rajta most már. Ez nem igazság. I’m not finished with you! Azt még nem is mondtam neki, hogy tegnap azért dúltam-fúltam magamban olyan látványosan, mert a hétvégén direkt bement előttem a fürdőszobába. És még a játszóteret is meg akartam mutatni, ahol kiestem a hintából kilenc évesen, és utána össze kellett varrni a fejem. Most ki vesz égőt a guppiknak… de legalább hordhatok feketét, az karcsúsít. Meg különben is, simán tudnék élni nélküle. Jó, de nem akarok, nemakaroknemakarok, csak most az egyszer ne halj meg, légyszi, nézzünk inkább egy járat infot mer sikítok, végre lezárták, el sem hiszem bazmeg. On the ground: 23.13, in to gate: 23.20.
Akkor most nagyon lassan kifújom a levegőt.

A világ végére is, ha arról van szó. De a híd-kört biztosan.  Dehát van egy határ ugye.
-Várjál, ne így - kiáltotta, mikor egy elegáns mozdulattal a kukába szándékoztam hajítani a tejesdobozt. -Előbb össze kell hajtani. Nyomkodd ki belőle a levegőt, így, látod? És itt visszahajtod oldalt. Aztán csinálsz itt egy kis zsebet, és behajtod. Nem is nehéz, ugye?
Azzal széthajtotta, és mielőtt észbe kaptam volna, egy levegővétellel felfújta újra, majd a kezembe nyomta.
-Tessék, most csináld te.
Nagyon hülye fejet vághattam, mert nevetett, de mielőtt szavakat találtam volna, elvonult, a kezét a konyharuhába törölgetve. Ő mosogat ugyanis. Én a házimunkából egyelőre olyan értelemben veszem ki a részem, hogy lelkes vagyok, tehát a mosogatónak támaszkodva tájékoztatom őt olyan fontos és életbevágó dolgokról, hogy ki jár kivel a munkahelyünkön. Jobb vagyok, mint a rádió, bár ezt ő még nem mondta. Mondjuk ma reggel fogmosás közben megállapítottam, hogy bizony a zuhanytálca széle már kezd kissé koszos lenni. Tovább nem jutottam a gondolatmenetben, de legalább feltűnt. Próbálom őt kondicionálni, hogy nem sok esély van rá, hogy ez a közeljövőben  változni fog, ő meg próbál engem arra kondicionálni, hogy de igen, törődjek bele.
-Hogy fogom én kibírni egy hétig nélküled... ki viszi majd le a szemetet...?!
-Hát, én azért remélem hogy kreatívan fogsz hozzáállni a dologhoz.
Csodálkozva néztem rá, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a sexgod biztiőr a portáról rá fog érni, hogy mindennap levigye.
Ebben az egész háztartásban a nyuszinak meg a macinak a legjobb, de komolyan. Minden áldott reggel valami nyomdafestéket nem tűrő, nem ritkán nyaktörő, de mindenképpen félreérthetetlen pozitúrában kapom őket az ágyon, mikor hazaérek. Fel nem foghatom, kitől tanulják. De ők legalább nem fognak fél éven belül terápiára járni, pedig a helyztet elnézve a guppikat is vinnünk kell majd. Ez a gömb alakú akvárium egy nagyon komoly konfliktusforrás még mindig.

Ő megtanította nekem, hogy lehet éjszaka futni Pesten, a Duna mentén, át a Lágymányosi hídon (nekem csak "az a piros híd, tudod"), majd a Lánchídon ("az oroszlános, na!") haza. Mikor először megláttam, milyen messze van a Lágymányosi híd  a Lánchídtól, káromkodtam, mint a kurvaélet ("és már túl messze vagyunk ahhoz, hogy csak úgy haza baktassunk, bazmeg...").
Én megtanítottam neki a stress eatinget, bár először nem értette, hogy miért eszik az ember, ha ideges, ahelyett, hogy elmenne futni. Aztán megkísérelt netet varázsolni a számítógépemre, amelyet egyidőben formatálnia is kellett. Miközben megpróbált a gépem lelkére beszélni, időnként egy csomó nápolyit tömött a szájába, és káromkodott, mint a kurvaélet ("mos' mér' van neked minden megoldásra egy újabb vírusod, bazmeg...").
Fel kell töltenem a hűtőt holnapra. Már minden van a gépen, hang még nincs. De most még nézem egy kicsit, ahogy alszik. Elég konokul próbálok ébren maradni, dehát hiába. Az ember bárhogy vigyáz is a pillanatra, előbb-utóbb, a kulcslyukon át, az ablak repedésein, a küszöb alatt úgyis befolyik a lakásba az újabb hétfő szombat reggel.
Nem olyan rossz egyébként éjszaka átfutni a Lágymányosi hídon. Tulajdonképpen egész szép. De neki ezt nem mondom meg. Addig nem, amíg nem ettünk csokit.
Ja, van net. Ha még nem mondtam volna.