Na, hol tartottam.

-Végre, eljött az ideje átírni a családi állapotomat az önéletrajzomban.
-Jó, de beírhatsz a marital status-hoz olyat, hogy 'in trouble'?

A Nagyiék sajnos nem tudtak eljönni, és azóta is minden egyes alkalommal megkérdezik, és édesanyádék mit szóltak? Örültek? Ilyenkor csak mosolygok és azt mondom, hát persze, hogy örültek. Amikor a srác kimondta a határozott igent, apám meg anyám egyszerre ugrott fel a székről, és "Igen! Ez az! Végre!" és hasonló felkiáltások kíséretében egymásba karolva körbetáncolták a termet. Vagy mit kell ilyenkor erre mondani...?

Teljesen üres volt a villamos, a lány mégis mellém ült le. De nem ez zavart leginkább, hanem hogy egy idő után megérintette a karom:
-Bocsi, kicsit lehalkítanád a zenét?
Most nem is az, hogy a világ összes csehójából pont az enyémbe kellett besétálnia, de basszus, kettőnknek legyen már elég nagy a csárda. Úgyhogy a tőlem megszokott arisztokratikus gőggel* csak annyit mondtam,
-Nem. - és visszaraktam a fülembe a fülhallgatót, ügyet sem vetve a dühtől majd megpukkadó csajra. Nem volt szükség szavakra, alig volt ötven kiló. Fellököm, ráülök és győztem. Szerintem ezt ő is tudta.
Ma reggel aztán nem találtam sehol a lejátszót, ami már csak azért is nagyon kényelmetlen, mert akkor hallod a többieket körülötted. És valaki tőlem alig pár lépésre őrült hangosan hallgatott valami általam is szeretett számot. Mi tagadás, tényleg elég zavaró volt. Jön a következő track, mi a fene, erre is mennyit futok mostanában. De azért nem kéne így ordíttatni. Várjunk már egy pillanatot...
Igen, a táskámból jött a zaj.  Még elemezgetem magamban a dolgot, de mondhatjuk, hogy fail. Ugyanakkor viszont előkerült valami, amit nem is kerestem, tehát király vagyok. Bár ez pont irreleváns az általam képviselt szempontból, de így nem égő annyira.

*amikor keresztbe áll a szemem, és köpködve beszélek

Egész nyáron azzal nyaggatott, hogy menjünk strandra (de nem így, hanem hogy naaaaa, léééééégysziiiiiiiii, menjüüüüüüünk). Mintha ez úgy menne, hogy csak így a zsebemből előkapom a bikiniformámat. Nem volt egyszerű, de a végére kezdtem egészen megszokni a dolgot. Az a titka, hogy keress valakit a szemeddel a plázson, akinél azért vékonyabb vagy (öcsém szerint egy rettenet nagy bunkó vagyok, dehát istenem). Még így is borzasztóan hülyén éreztem magam, de legalább gyorsabban berongyoltam a vízbe, nem feküdtem farmerban a törülközőn, ahogy szoktam. Aztán észrevettem, hogy csak néz rám, kutatóan, elgondolkodva, majdhogynem kétkedően. Ilyenkor legszívesebben azonnal elkezdeném hisztizve a haját tépni, most meg mi van?!, mi a fenét bámulsz?! De amikor így összeugrik a gyomrom, meglepően visszafogott tudok lenni, szoval csak annyit kérdeztem, nagyon halkan, hogy mégis min gondolkozik oly elmélyülten.
Hirtelen magához tért, és vonakodva kérdezte, biztos tudni akarod? (Ha egy olyan kérdést teszel fel, amire nem akarsz választ hallani, akkor jó eséllyel olyan választ fogsz kapni, amit nem akarsz hallani.) Biztosítottam, hogy nagyon is tudni akarom, és ha nem akarja, hogy megverjem, akkor el is mondja. Mire belenyugodva sóhajtott, aztán kicsit szégyenkezve kinyögte:
-Azon, hogy milyen piszok nehéz volt kiállni a múltkor abból a mélygarázsból.
Túl sokat képzeltem magamról már megint.

Önmagunknak azért sokkal könnyebb definiálni a másikat, mint a nagyvilágnak. Erre legelőször akkor jöttem rá, amikor a családi ebéden a messzire szakadt rokonoknak úgy mutattam be, "ő pedig itt... öööö...", és akkor anyukám megsimogatta a karom, "jól van, hagyjad." Pedig semmi problémám azzal, hogy a barátom, azon kívül, hogy nekem nem igazán vannak barátaim. Meghát ő amúgy sem a barátom, hanem a párom, és azért van egy hajszálnyi különbség. De a páromtól aztán végképp égnek áll a hajam. Talán azért, mert a gimnáziumban a tizenhatot éppenhogy betöltött osztálytársaimtól hallgattam folyamatosan, kocsival jön értem a párom, a párom anyukája mondta... szerintem először érettségizz le, hugi. Tehát ez sem opció. Így aztán mindig úgy emlegetem, hogy a srác, de az se tetszik senkinek, mert miért nem nevezem a nevén. Hát mert neked a neve úgysem mond semmit, úgy meg mégsem emlegethetem, hogy az én kis kókuszmenyétkém. És ő sem könnyíti meg helyzetet. Legutóbb valahova előre rohant, fütyörészve vágtatott le  a lépcsőházban a jellegzetes őzgida ugrásaival, én meg szép nyugodtan bezártam az ajtót, és utána ballagtam. Így aztán én konfrontálódtam a házmesternővel, aki nekem esett, azzal, hogy
-Elnézést, ki volt ez a fiatalember?
Teljesen leblokkoltam ettől a hirtelen jött beugratós kérdéstől, és azt válaszoltam, amit bárki más válaszolt volna a helyemben.
-Miért, üzen neki valamit? Vagy mit szeretne?
Persze ő is rájött, hogy rosszul fogalmazott.
-Családtag?
Na, ezt már értettem. Át is adtam az üzenetet, hogy legközelebb ne fütyörésszen, és ne ugráljon, mert nem tudnak aludni a gyerekek. Mert a srác fütyörészése nélkül egyébként teljes csend és béke honol az Astoria környékén, gondolhatod.
Aztán az okmányirodában is gond volt, már a sorszám húzásnál. Egy kedves biztonságiőr állt az automata mellett, hogy segítsen a népnek a megfelelő gombra nyomni, és mikor megmondtuk, hogy útlevelet szeretnénk csináltatni, csak ennyit kérdezett:
-Egy család?
Hát erre most mi a hivatalos válasz. Még nem házasodtunk össze, mondta a srác bizonytalanul, mire a kedves biztonságiőr kicsit elmosolyodott.
-Csak hogy a név ugyanaz lesz-e.
Nem, nem lesz ugyanaz. Így is épp elég dolgot kell megszoknom. A férjem. Olyan furcsán hangzik ez a szó az én számból, és mégis olyan jól esik kimondani. El is mondom magamban sokszor. A férjem. Őrület.

Azért kell reggel futni menni, mert ilyenkor vagyok motivált fogyókúrát tartani.  Este már fogyókúrázzon a franc, inkább jól bezabálok. Mert ugye a hétfő csak a második helyezett ebben a versenyben. Minden fogyókúra holnap kezdődik. Eddig mák, mert a mérleg minden reggel pont ugyanannyit mutat, mint előző nap. This is how I maintain this shit body that I have. Sikersztori, én mondom.

-I love you with all my butt. I would say heart, but my butt is bigger.

Álmomban Gombóc Artúrt tanítottam repülni. Mindig kiugrott a szárnya szegénynek, mert csak csapkodott összevissza. Mutattam neki, hogyan csinálja, de folyton seggre ült. Ilyen szomorú álmom még soha nem volt.

Mérleg ide vagy oda, háromszor fordultam vissza az ajtóból, hogy most akkor én ezt egészen komolyan gondoltam-e. Beszéljük ezt meg. Azért ahhoz sem árt egyfajta keménység, hogy megmaradjál a seggeden a literes bugyiban a gép előtt ülve, hogy a Velvet Kockahas rovatát olvasd és közben popcornt eszegess, miközben ilyen lányok vannak a Shape címlapján (meg mert sikerült egy számmal kisebb farmert venned már megint). De persze voltam futni, mert mégiscsak egy gyenge ember vagyok. És most rettenetesen sajnálom magam, mert hasizomlázam van. Elképzelni nem tudod, milyen rossz úgy tüsszenteni.

Ja és akkor futás után ráálltam a mérlegre, tessék, basszál fel még te is, de szerintem a mérleg már félt, mert egyből olyan értéket mutatott, ami eggyel kisebb számjeggyel kezdődött. Ennek tulajdonképpen örülhetnék (főleg mert annyit zabáltam a héten, mint egy disznó).  De miért kell nekem mindig ugatnom ahhoz, hogy valami úgy menjen, ahogy én akarom. Miért. (Mondjuk lehet, hogy eközött a kettő között pont nincs összefüggés, de én úgy érzem.)

Azért jó a University Box Clubos pólóba futni menni, mert akkor valahogy senki sem mer rátámaszkodni az ásóra, hogy fasságokat ordítozzon utánam. Pedig talán már nem is tudnék rendesen ütni, jegyzem meg csendben. Az az igazság, hogy amikor este 6-7 óra felé végzel odabent, akkor valahogy nem az edzés jár a fejedben, mint feszültséglevezető esti tevékenység. Főleg, ha otthon már van valakid verekedni. Ennek ellenére szívesen letesztelném, hogy tudok-e még ütni egy jó kis balegyenest. Nem ütnének vissza, attól te ne tarts. Igen, kicsit feszült vagyok mostanában, a héten végig ügyet intéztem. T.O.-n vón jó, mert annak 80%-a show (off). Azért van, hogy lásd, hogy van, de nem azért, hogy használd.
Úgy történt, hogy januárra valami elfogyott, mint minden vizsgaidőszakban. De most az eddigiekkel ellentétben egy huszárvágással azt mondtam, hogy itt nem lesz több dékáni, meg megalázó jegybeírások, basszátok meg mind. Elmentem dolgozni, és jól kipihentem magam munka közben, hogy megállapíthassam, én tulajdonképpen unatkozom. What the hell, nincsen nekem elég bajom, felvételiztem újra. Ezek a marhák meg felvettek. Ez tudod azt jelenti, hogy egy szegény srác valahol Borsod megyében lecsúszott az anglisztika szak költségtérítéses képzéséről, azért, hogy Ancsika befejezhesse. Meg még azt is jelenti, hogy minden félévben kifizetem a százhúszezer forintos tandíjat, és majd az államvizsgámkor ennek körülbelül a hatszorosát a plusz kreditekért, amikkel meghaladtam a 180-at. Egy orvostanhallgató, aki költségesre jár, lehet, hogy erre az arcomba röhögne, te most viccelsz? Nehogy már rinyálj ennyi pénzem, esküszöm itt helyben felboncollak. De szerintem Magyarországon 2011-ben senkinek sincs joga bármekkora összegre azt mondani, hogy ez pénz, vagy éppen nem pénz. Ballagtam Vácon hazafelé a szüleimhez, és hallgattam egy anyukát amint a telefonjának magyarázott, nem, nem vettem neked spirál füzetet, 250 forintba került, normális vagy?! Hát, én 5-600 forintért szoktam füzetet venni. Ha 250 lenne, vennék vagy harmincat, mert imádom a füzeteket. Tehát. Igen, százhúszezer forint még félévente is nagy pénz. Főleg mert én keresem meg. És épp ezért, ha én bemegyek Micikéhez a 24-es szobába, hogy adjon nekem új indexet, akkor Micike nem szarik az arcomba ilyen hülye kérdéssel, hogy "Mikor végzett?" Értetlenül néztem rá egyébként, úgyhogy Micike másodszor is megkérdezte, miért, mikor végzett? Akkor most gondolkozz ezen egy kicsit anyafej. De ezúton hadd áruljak el egy naaagy-naaaagy titkot, amit szerintem te még nem ismertél fel teakavargátás közben, tréninged meg nem is volt. A T.O. az egy ügyfélszolgálat. Ahol az ügyfél vagyok én, és te vagy az, aki segítesz. És főleg, ha a heti negyvennyolc órádból méltóztatsz engem fogadni kemény tizenhat órában, oldjam meg valahogy, akkor nem, nem te nézel rám csúnyán, hogy miért zavarlak meg amikor éppen pasziánszoznál.És ezt nem csak azért merem így kijelenteni, mert egy valag pénzt fizetek ki azért, hogy legyen egy szaros kibaszott BA-s diplomám, pedig jövőre már gyereket szeretnék, hanem azért is, mert képzeld, én is ügyfélszolgálaton dolgozom. És tudod nálunk ott nem úgy van, hogy az ügyfél hív fel minket, hogy meghunyászkodhasson, hanem rákérdezünk, elbasztad, hát el,
és te, ilyet még nem éltél, találunk neki egy megoldást. Ezért kapunk fizetést, tudod. Nem azért, mert receptet cserélünk, és úgy egyébként baszott jófejek vagyunk. Szóval Micike, ha én bemegyek hozzád azért, mert kell egy új index, akkor te nem szarsz a pofámba, és viselkedsz úgy, mintha te tennél szívességet nekem, hanem azonnal ugrasz, igenis asszonyom, milyen színű legyen? Van hagyományos fekete, rózsaszín, és most érkeztek új fűzöld indexek. Pöttyös? Hát, nem lesz könnyű, de megoldható. A fényképet Pamela Andersonra vagy Megan Foxosra photoshoppoljuk? Azért Micike, mert tudod én már kurva régi motoros vagyok itt, és fáradt
vagyok leszeppent kis bölcsészként viselkedni. És ha én megadom a megfelelő tiszteletet neked, akkor kurva bölcsen teszed, ha hasonlóan jársz el, máskülönben még örülhetsz, ha csak sírva mész haza. Ugyanis velem soha többé senki sem fog ilyen lekezelő rohadt köcsög módon beszélni, főleg nem itt, ahol te úgy teszel, mintha dolgoznál.
Jó, kissé feszült vagyok, mondom. Jövőhét szerdán lesz az utolsó köröm. Talán elmesélem, de a Velveten úgyis fenn lesz (Verekedés a Bölcsészkar Tanulmányi Osztályán). Tényleg nem ártana legalább szombatonként edzeni. Hidd el, nem jó úgy futni menni, hogy közben arról ábrándozom, ahogy szétkapok pár arcot mint a halszalkát.
Az a Borsod megyei srác meg elmegy valahova, most még azért is nekem legyen lelkiismeretfurdalásom mert ő nem tanult eleget.

Apám kérdezte lent Szegeden, hogy hiányzik-e az evezés. (Evezés. Nem kajak, nem kenu.) Az igazat megvallva egyáltalán nem, de még mindig furcsa érzés a Maty-éren lenni. Leültem a fűbe az 1000m-es táblánál, és onnan néztem a kajakos meg a kenus egységek rajtjait. (Kajak. Amiben ülnek. Kenu. Amiben térdelnek. Evezés. Az meg evezés.) Arra gondoltam, mennyire gyűlöltem versenyezni, pontosan a rajt miatt. Az a borzasztó, idegtépő pillanat, amikor a pályára szólítanak. Érzem, ahogy a veríték végig csorog a halántékomon, szorítom a lapátot és meg vagyok győződve róla, hogy mindjárt elejtem. Ez az a rész, amikor borzasztóan erőtlennek és gyengének érzem magam, el sem tudom képzelni, hogy ezen a két kilométeren én végig tudok menni. Aggódva pislogok hátra, hogy egyenesen áll-e a hajó, indítsa már el a futamot, francba is...
-Ne mozgasd már a lapátot, az istenit neki, nem látod, hogy most állítottam egyenesbe...! - kiabálok hátra ingerülten Doroteára, aki egyébként meg sem mer mozdulni, mert pontosan tudja, hogy közvetlenül futam előtt elviselhetetlen vagyok. És persze minden az ő hibája. Imádtam Dórikát. Dórika egy alapvetően könnyen nevető lány volt, akinek a szemei akkor is nevettek, amikor éppen dühös volt. Egyszerűen nem tudtam elhinni neki, hogy valaha életében komolyan vett bármit is, vagy hogy akármi vagy akárki megbánthatja úgy igazán. Mindennek és mindenkinek a szemébe nevetett. Ez a tulajdonsága edzésen nagyon jó volt, de versenyeken az őrületbe tudott kergetni.
- Figyelem - kiáltja el magát a versenybírónk. Voltak nagyon köcsögök egyébként, akik ilyenkor legalább négy-öt másodpercet kivártak (az baromi sok, hidd csak el nekem), meg rosszabbak is. - Kettes pálya, gyere visszább. Nem vagy egy vonalban a többivel. A hatos pálya ne evezzen, mert kizárom! Húzd visszább a négyest! Na most. Figyelem! - és vár. Én meg sikítanék. - Elkészültek... - ó anyám, csak legyen egy kiskanál, amivel összeszednek majd a végén... - Rajt! - és innentől nem emlékszem egy futamra sem.
Néha elgondolkodom, hogy ki lennék, vagy milyen lennék akkor, ha kevesebb lennék ennyivel. Nincs nagy esély, hogy különösebben más lennék, netán kedves, vagy elviselhető. De azért jó volt egy munkanapon a szegedi pálya szélén ülni a fűben, ezeken a dolgokon lamentálni és közben videózni a rajtokat. Tessék, nézzed. Tudom, hogy nagyon utálsz, mert facebookon is láttad már nálam ugyanezt a fost, és voltál olyan hülye, hogy rákattintottál, és nem érted, what's the big deal. Na de ha egyszer Szabolcs harmadik lett, aki amugy a videó elején láthato testvérkém (ennyit  személyiségi jogairól. Szabolcs személyiségi jogainak már úgyis mindegy, egy csomó embernek megvan az aláírása is) legjobb barátja, meg ilyen családi jóbarát. Ja, és egyben a szomszéd srác. Csak ha érdekelne, hogy ex-evezősként mit kerestem a Kajak-Kenu VB-n.
Egyébként amikor majd megkérem az Univerzumot, hogy hadd legyen már az én egyik testrészemről is egy dokumentumfilm, akkor lesz a végén egy apróbetűs rész, miszerint nem a fél arcom lebénulására, a lábam gyógyíthatatlan üszkösödésére, avagy az orrom leégésére gondolok. Kicsit másképp képzeltem el a figyelem felkeltést. De hát az Univerzum egy Gonosz Herpeszes Ödönke, aki ezt élvezi.

Hát igen, Velvet olvasó lettem, és vállalom. Nem tudom miért, pocsékul írnak. De ha egyszer az Index borzasztóan unalmas.
És hát ugye ki volt a legelső, aki a blogomat olvasván rákeresett Pippa Middletonra a Velveten. Mert persze bekapcsolva felejtette a gépemet, az első megnyitott lapon lényegében teljesen ártalmatlan bejegyzéseim, legfölül Pippa Middleton. (Így maradt kijelölve. Micsoda elővigyázatlanság. Ő sem tudja, ki az, de ő Audrey Hepburnt sem tudja. És Diane Keatont sem ismeri meg, csak az Annie Hallban.)
Mondom én, hogy az Index unalmas.

Ennyi volt, feladom. Reggel még voltam futni, de utána tudomásomra jutott, hogy Pippa Middleton (én se tudnám, ki ő, ha nem olvasnék Velvetet, nyugi. De most nem ez a lényeg, hanem hogy a) fenekéről egy órás dokumentumfilm készült. Témája kizárólag A Fenék, mely ejnye-bejnye, tán nem is olyan Jó. Kedves (és nem kedves, ha már itt tartunk, de ti meg is érdemlitek) Nőtársaim, úgy gondolom nyugodtan kijelenthetjük, hogy Pippa Middleton kihozta a szűk költségvetésből koszorúslány ruhából, amit ki lehetett, és mindent elért, amit egy nő elérhet. Ehhez képest még Hugh Hefner szőkenő-lefejezése (igen, Velvet) is csak megmosolyognivaló próbálkozás. 
Szerintem ma a Mekiben ebédelek. Hátha bedolgozom magam a következő Supersize me-be. Csak lesz olyan testrészem (így több is), ami dokumentálásra érdemes. Ha már az agyam nem az. De ezt úgy hiszem említettem korábban. (Jó, az agy nem annyira testrész. Na, megmondtam.)

Van az úgy, hajnaltájt, késő éjjel, hogy az ágy másik végében ébredek. Csendben visszakúszom mellé, az arcomat az arcára szorítom, adok neki egy álmos puszit, aztán a fejem a nyakába fúrva alszunk tovább. De most látom csak, hogy ébren van, néz rám a félig kinyílt szempillái alól és azt motyogja,
- ... és azután fogant a kislányunk.
Kissé meglepetten könyökölök fel (you always think you would be the first to know).
- Mi után?
Mire felriad és csodálkozva néz rám.
- Mit miután?
- Mi után fogant a kislányunk?
- Hogyan...?
Nem erőltetem tovább a dolgot, végül is hajnali fél háromkor minek vallassam egy másik nőről. De reggel aztán elmeséli, hogy az volt a lényeg, hogy ha egy pincsi belepisilt a konnektorba, akkor bumm! lett egy gyerekünk.
Egész nap ezen gondolkozom, és nem tudom hova tenni, hogy most akkor mi van. Erről nem volt szó. Meg kéne ezt beszélnünk. Elvégre ő az, aki állítása szerint nem akar kutyát.

Egy halálfejekkel díszített rózsaszín füzetbe jegyzetelek. Kicsit úgy érzem magam, mint egy láncfűrészes Reese Witherspoon. Szerintem ideje lemennem edzésre.

Csak néztünk egymásra, mint akik alól hirtelen kirántották életük támaszát s talpkövét (nem, nem túlzás. Tényleg durva volt). Még a reggeli kávé is értelmét vesztette, és nem csak azért, mert nem volt benne tejszín. Tejszínért a Tescoba
kellett volna menni. Ehhez el kellett volna kezdeni a napot, de ez lehetetlenné vált már korán reggel. Hát, talán takarítsunk ki - motyogtam bizonytalanul, de csak ültem az ágy szélén, a lábujjaimat bámulva. Majd riadtan néztem fel, hogy mégis mit akar azzal a tekercs vécépapírral a kezében. Méltatlankodva hurrogott le, ne mondjam, hogy én nem voltam mindig is kiváncsi rá, hogy be lehet-e fonni, hogy aztán az ember leereszkedjen az erkélyen. Noha nem nagyon láttam be, hogy ez a számunkra kis lépés mennyire jelentene nagy ugrást az emberiségnek, ennek ellenére bizonyságot nyert, hogy a vécépapírt nem lehet úgy összefonni, hogy ne szakadjon el. Ezt jó ha tudod, attól függően, hogy hányadik emeletről tervezel megszökni. Én képtelen voltam ilyen kreatív dolgokat véghez vinni, kávé híján. Akármilyen kávét én ugyanis
nem iszom meg, ebben meg nem volt tejszín. Ez önmagában még nem tragédia, de ő sem issza meg tejszín nélkül, ami viszont nem volt itthon. Volt natúr vajkrém. Ne mondjam már, hogy az nem teljesen ugyanaz, mint a tejszín. Majd jó
sok cukrot kever hozzá. Nem voltam hajlandó meginni, de az eredményből elmondhatjuk, hogy kevertünk egy egészen új formulát, amely főleg a kreativitásra hat (ő ugyanis nyilván megitta, belemehetnék abba, hogy bármit, de...). Ugyanezt a vajkrémet felhasználtuk az ebédhez is, megcsappant készleteink
ugyanis csak némi száraztésztából, nevezett vajkrémből és paradicsomszószból álltak. Ja, meg volt gulyáskrém. És darálthús. Nem volt olyan rossz, amilyennek hangzik, amugy.
Telt a nap. Kínomban kitakarítottam a hűtőt (és a mikrót, ha már arra jártam). Magam is meglepődtem, hogy milyen sok emléket előidéz bennem az elmúlt karácsonyról és húsvétról (but let's just leave that for now). Mindent lesúroltam továbbá,
úgyhogy tisztaság van, viszont hogy a villanytűzhelyen melyik fogantyú melyik platnit gyújtja be, már sosem fogjuk megtudni. De szép fehér, ez kiderült, nem tellett még két óra súrolásba sem.
De mégis. Valahogy csak nem találtam a helyem. Valami hiányzott.
-Mit csináltak az emberek húsz éve? Mit csináltam én hét éve? Miért velem történik ez? - kérdeztem vádlón a sorsot.
Most meg mit bámulsz, néztem aztán rá méltatlankodva. Csak azt nézem, hogy az arcod tényleg tovább alszik-e, mondta ő, és én beláttam, hogy sürgősen el kell hagynunk a lakást. Ha még két percig vagyunk összezárva, valamelyikünk (tippelj)
igen drámai gyorsasággal ereszkedik le az erkélyen, összefont vécépapír-kötél nélkül.
Így aztán végül elmentünk a Tescoba, és vettünk tejszínt.

Vasárnap egész nap nem volt net. Úgy érzem, nem kell tovább magyaráznom.

Hajléktalanok, kóbor kutyák, szerencsétlen virágárus öreg nénik, és legújabban ez, ami miatt baszódik az agyamban az ideg, de kegyetlenül. A saját életemben valahogy nem tudok drámát generálni, pedig mondhatjuk, hogy a végsőkig elmegyek. Most például a Doktor Szöszit fogjuk megnézni.
Az élet igazságtalan. Csak itt a napos oldalon nem eléggé.

Pedig még pink&purple-ös karrierem idején azért eléggé mindennapos volt egy-egy madárraj, villámcsapás és az ezzel járó késés, fel is készültem lelkileg hogy hány ideges utast és aggódó hozzátartozót kell lenyugtatnom (vagy nem, csak legyen átfoglalva. 3-4 perces hívásidő volt a target). Olyan is volt, hogy Luton reptere le volt zárva, nem engedték leszállni a gépet, az meg ott körözött a reptér fölött, de a ground handling megnyugtatott, nemsokára úgyis le kell szállnia valahová, mert elfogy az üzemanyag... így üljek repülőre én, aki a legkisebb turbulenciától is szívinfarktust
kapok. De vannak jófej pilóták, mint például Dzsuzeppe Bona. Jó estét kívánok hölgyeim és uraim, a mai út során semmi különösre nem számítunk, a kinti hőmérséklet mínusz harminc fok, jobbra a csillagokat látják, balra pedig a hajókat a tengeren. Kérem ne hajoljanak ki, mert veszélyes. És olyan gyönyörűen tette le a gépet a végén, hogy szerettem volna megölelni. Meg is tapsoltuk. Szeretem, ha a pilóta szól egy-két szót a néphez, akkor egy kicsit elhiszem, hogy miatta biztos nem halunk meg.
Azért srácra is lehet számítani. "Nézd már, a legrégebbi Wizz géppel megyünk." "Lehet hogy késünk, látod, még szerelik a hajtóművet." Egész úton azzal szórakozott, hogy fényképezte, ahogy pánikolok, azzal a felkiáltással, hogy épp a figyelmem tereli el. "Hát ööö... azért van olyan is, ami jól sikerült." - mondta egy-egy kattintás után, és ezzel tényleg el is terelte a figyelmem egy időre, csak féltem, hogy a fejével betöri az ablakot, ha túl erősen ütődik neki.
De nem csak a gépen volt ilyen, Brüsszelben például ilyenekt mondogatott, "hogy ez az atomkatasztrófa mekkora világméretű recesszióhoz fog vezetni", és hasonlók. Mikor rászóltam, hogy mostmár mondjon valami pozitívat, arra csak annyi volt
a válasza, hogy Brüsszel lakosságának 75%-a HIV fertőzött.  Ezt talán hagyjuk is szó nélkül. A 75%-a inkább muszlim, legalábbis úgy tűnt. Kicsit olyan volt, mint egy kirándulás a Közel-Keleten. A nők jellemzően tetőtől talpig lefátyolozva, hosszú újjúban és zárt cipőben, kézen fogva a párjukkal,aki természetesen ennél lényegesen lengébben volt öltözve. A muszlim nők egyáltalán nem érintkezhetnek férfiakkal, kezet sem foghatnak velük, nem is imádkozhatnak férfiak előtt (stb-stb). Gondolom egy muszlim férfi simán kezet foghat egy nővel, aki nem muszlim vallású, akár még puszit is adhat az arcára (gratulációkor vagy hasonló, nem kell mindjárt rosszra gondolni). Mert természetesen csak egy nő követhet el házasságtörést, csak egy nő lehet hűtlen, ölhet, butíthat és dönthet nyomorba. Ez így benne van a Koránban. Bizonyára. Meg az is, hogy a nőket be kell öltöztetni. Azért egyszer valaki megmutathatná, pontosan hol is szerepel ez.
Valami olyasmire számítottam, hogy még a leveleket is nagyság szerint sorba rendezve söprik össze, ehhez képest csak úgy a járdára szórják ki a szemetet, és mindenütt pisiszag terjeng (noha meglehet, hogy egy idő után már csak beképzeltem). Bár ezt még megmagyarázza a város jelképe, a Manneken Pis(s) (a csapból is az folyik, érted, érted). Mindent összevetve Brüsszel nem különösebben jellegzetes vagy barátságos, nagyjából ugyanolyan, mint Pest (csak Pest egy fokkal tisztább), de itt este tízkor még világos volt. És tele van minden rajzokkal a falakon meg a garázsajtókon és a metrómegállókban. Nyilván imádtam. A belgáknak még humorérzékük is van, ez már az első közértben kiderült, ahogy az is, hogy nem beszélnek angolul. Do you speak English, kérdezte a srác a kedves pénztárosfiút, aki a fejét rázta, úgy hogy végül is franciául kérdezte meg, hogy merre találjuk az óvszert. De a kedves pénztárosfiú ezt nem értette, odakiáltott inkább a kedves pénztároslánynak, hogy beszél-e angolul. Ekkor már többen néztek minket a sorból, külön jó volt, amikor a srác megkérdezte, Could we buy some condoms, please? A lány elmosolyodott, levett egyet a polcról, és átnyújtotta a pénztárosfiúnak, hogy üsse be. Az meg nevetve felkiáltott, ja, hogy óvszer, hát mért nem így mondod? A megbotránkozott öreg néniket leszámítva az egész bolt rajtunk röhögött. Egyébként franciául is így mondják. Van humorérzékük, mondom.
Ja, és Antwerpen nem Hollandia. Pedig olyan aranyosak voltak azok a gyerekek, akik megállítottak minket egy kérdőív erejéig, és megkérdezték, ha valaha visszajövünk, mit szeretnénk még látni itt, én pedig rávágtam, hogy Amsterdamot, és
kérdeztem, az miért nincs a listán. Esküszöm huszonöt évig félre voltam vezetve. Egyébként a gyémánt múzeum nem túl nagy szám, de a fagyi finom. Csak ötszázhúsz forint egy gombóc.
Eindhovenből (de igen, az Hollandia) meg semmit sem láttunk, csak a szállást, meg a repteret, és a füvet a kettő között. Én nem szeretem a reptereket.
Az a jó az egészben, hogy végül is élek, bár az eléggé idegesít, hogy ott körülöttem senki sem fogja fel a gépen soha, hogy mi most épp a halál torkából menekültünk meg. És ha én nem aggódnék egész úton olyan éberen, akkor lezuhannánk mint a picsa. De legalább kezdjük megkedvelni egymást, minél többet utazgatunk így együtt. A srác meg is jegyezte, hogy ha nem vagyok fáradt, nem fáj a fejem, nem kell pisilnem, nem vagyok éhes vagy szomjas, illetve ha nem vagyok épp tizenegyezer méter magasan, akkor egy egész kedves lány vagyok. Én pedig akkor hatódtam meg nagyon, amikor lehajítottam a napszemüveglencséjét az erkélyről a szálláson (ne menjünk most ebbe bele), ő pedig felszólított, hogy most azonnal hozzam fel, vagy leugrik. Én ezt csak azért is megtagadtam, úgyhogy amikor elkezdett átmászni a korláton, akkor kissé ijedten szaladtam le, de állítása szerint csak lemászott volna. Már épp kezdtem félni, hogy nem tanult tőlem semmit. Szerintem van annyi teve, amennyiért eladna. De ezt sosem fogjuk megtudni, mert én aztán soha többé nem ülök repülőre (nincs az az isten), kocsival meg nem megyünk.
Legközelebb a festői Antalyából jelentkezünk, do not switch off.